Nekem az ősz

Az ősz, milyen bátor, úgy karolt belém, mint régi jó barátom.
Hajnalban jött, párás, ködös hajnalban.
Ott várt a tóparton, mint általában minden szombaton,
a susogó nádas hegedűjét hangolta éppen, és zenélt
valami szomorú, lágy dallamot.
Tükörbe nézte magát s szólt, ugye szép vagyok.
Új ruhámat épp ma varrtam, bár, nem olyan lett milyet akartam,
túl sok lett a rozsda benne, de ha szebb lenne, nem is az enyém lenne.
….és csak fecsegett, mondta-mondta a magáét, felvenném én is a másét,
a virágzó tavaszét, a gyümölcsöző nyárét, csak a tél bundája, az nem kéne.
Folyt a szó, és folyt a könnye, hogy elázom észre sem vette, s ahogy jött, olyan lágy zenével,
mit búcsúzóul még eljátszott nekem, ment a végtelen idő görbe vonalán, s hogy ne fájjon,
itt hagyta a csendet a tóparti nádasok között.