Sötétben régi fényeket villant a remény.
A magány magába zárt, pillanatom elszállt veled,
a múlt álom is lehet.
Hullámzik a kép, húz a fáradtság…
az éj ragad csak vak feledésbe.
Érzem, még itt az emlék,
esti patakcsobogással, orgonaillattal idézlek újra.
Eltűntél, mégis itt vagy a csendben, a lelkemben.
Az elmúló szépség a mindenség lényege,
csak nézem, és érzem ami érinthetetlen.
És belevesznék ebbe, de az ész visszahúz a
szürkeségbe,
Üres önmagam mélyébe,
megmutatva, hogy semmi sem érték,
semmi sincs ami kincs marad..
értelmetlen
látni, várni, őrizni bármit ami szép…
Akkor hát mindezt miért?
6 hozzászólás
Kedves Abigail!
"látni, várni, őrizni bármit, ami szép" – csakis ennek van értelme! No persze, ha az ember csalódik, mindig felvetődik feltett kérdésed. A hiány, az elment kedves emléke gyötrelmes, – ezt remekül érzékeltetted! Ha szeretetünkkel magunkra maradunk, minden elveszti értékét, még mi magunk is…
Nekem tetszett a versed! 🙂
üdv: wryan
Nagyon szépen megírtad ennek a szakításnak a fájdalmát.
Üdvözlettel
Gyula
Nekem ez a versed tetszik a legjobban. Erő van benne a gyengeség mellett. Az érzelem ereje, ahogy átzúdul és szétszakad a sziklákon. Ahogy kering bennünk.
Másrészt a szépségről, a kincsekről azt gondolom köztulajdonban vannak, tán még ennél is több, valami időtlenséggel rendelkeznek. A szerelem persze másféle kincs, mert az a sajátod, benned jön létre, és még a másikban. Talán ezért kering benned, ezért van beléd zárva…
kedvességgel
Ábel
Keményebb a kőnél. Nagyon tetszik a stílusod. Neked legalább van…
Nagyon bölcs és kissé "koravén" , de igaz gondolatok.
Szép vers.
Szia: én
Szép vers,gratulálok!!