Nem a tél hibája

Elmúlik lassan a tél, pedig nem is volt,
nem jött, és nem is szólt, pedig vártam,
ott álltam, hol annyiszor mart belém,
csókjától rózsa nyílt arcomon,
s talpam alatt ropogott a jég.

Itt volt talán, nekem úgy tűnik,
mikor vártalak fáztam egy kicsit,
mikor megráztad végre paplanod,
apró pihékbe csomagoltad könnyedet,
jönnék én, de nem lehet.

Űztek máshová, más földrészek felé,
az Újvilág átkozta haragom szelét,
ráztam paplanom egy héten át,
fülembe zúgták pengő lapátok zaját,
az emberek gyászos énekét.

Voltam én máshol, az ég tudja, hogy hol,
hol zenget a föld, tüzes haragjától,
pokollá vált erdők láng csókját nyögték,
itta a szenvedő világnak könnyét,
és nem volt nagyobb hang, nem volt erő, ki rászól.

Most már mindegy, majd jövőre,
új erővel, jég subában tündökölve,
jössz, mert muszáj, hogy legyél,
karodba vegyél, s én mondok egy imát,
hogy nem voltál, tudom, nem a te hibád.