a közelgő lépteket.
Fekete árny, mely hozzám közeleg.
Lehunyom szememet,
Várom a végzetem.
De van mit vesztenem?
Hisz itt már
Ezrek hulltak el,
Multak el,
Vesztek a végtelenbe.
Ezrek harcoltak,
S sirattak,
Elesett testvéreket!
Itt már nincs remény,
Itt a végén,
A világ magába fordul.
Múló a remény,
Az erény,
Még egyszer térdre hullunk!
Elveszünk, merülünk,
Míg végül a fenékre érünk.
Ott vár ránk,
Ő, az Árny,
Eljött értünk végül!
Dobban a szív, dobban a lélek,
Dobban az egész világ vele,
Dörren a vér, ereket tépve,
Kitörve harcra kész!
Fegyverem a két kezem,
Vonóm a húrjaimra csapom!
Eljátszom a vén nótát,
Mellyel halottat támasztok.
Szól a dal!
Bömböl a föld!
Remeg az ég,
Nincs még vég!
Ezer év!
Fájó emlék!
De végül a remény visszatér!
Sarkamon meg perdülök,
Hangom sötéten izzik!
Minden szavam hozzá szól,
Mocskos véréből iszik!
Ráhúzok egy akkordot,
Repedjen bele még az ég is!
Üvöltsön a hangom!
E dalra a halál is hamis!
Kél a holt, kél a szikla,
Erejét bosszú vágyból szívva!
Csontot tör a haragja,
Sötét végtelent hangja!
Lassan a síromba holdfény száll,
Némán a lelkem visszaszáll.
Én ástam a gödröm, s feküdtem bele,
Most magam kelek fel s születek újjá!
Véremből egy csepp elég!
Csontomból egy apró szilánk!
Lelkemből egy emlék foszlány,
S ismét élek, mint hajdanán!
Vállamra csapom hangszerem,
Lábamon utamra kelek,
Vár a sötét horizont,
Ott hol zeném még nem szólt!