kinn ülök itt a kávéház teraszán,
élvezem a meleg napsugarat
de egy kimondott magyar szó megragad.
A mellettem álló kis asztalnál
szüleivel ott ült egy bájos kislány,
anyja akart neki enni adni
de ő, még bele sem akart harapni.
„Nem akarom” – kiáltja hangosan
és az anyjára nézett haragosan,
ismét unokám eszembe jutott
e két szó volt, mit ő magyarul tudott.
Az anyja SMS-t küldött a fiamnak
ne nevelje a lányát magyarnak,
mert otthon is ha valamit nem akart
perfektül mondja e magyar szavakat.
Igaz, arra nem is a fiam tanította
mert ő azt először, éntőlem hallotta,
elejében mindig az arcomat nyalta
azt mondta puszit adni, tiltja az anyja.
A kérdésre, hogy mért akar ő nyalni:
„Mert szeretlek, és ezt meg akarom mutatni,
engem is otthon szeret mindkét kiskutya
's mindkettő, mindig az arcom nyalja!
Puszit adni csak a rokonoknak lehet,
de én azokból egyet sem ismerek,
és, hogy te tudjad, hogy én szeretlek
megnyallak mint a kiskutyák engemet”!
Bámultam mint szamár az új kapura
és ennek mondja az unokám: „Anyuka”!
És úgy mint ahogy az a szamár a ködben,
én is magamat hangosan elbőgtem.
Hisz többet tanult e gyerek az állattól
mint aki megszülte, az édes anyjától,
ha ilyen ez a modern emberi élet
akkor én ebből, inkább nem kérek.
Maradok tovább is egy falusi bunkó
mint egy ilyen beképzelt városi lakó,
kinek ma már csak az egyetlen gondja
az érdekért, a becsületét is vízbe fojtja.