Nem csupán embertől való

Az időben a szó vagyok, miként a
hajnali csendben, mi elmúlt roskadt
remények hallgatásain, hangtalan
csordogálva alá fátylain a bíborló
messzeségnek, mindenkori örök
arcain.

Fátylaiba borul a roskatag
hajnali ének, s kezének intésein hull
neszeibe minden induló nap, derengve
vivén vágyainkat átélni újra mindabban,
miben leljük emlékeinket, elhívva
szíveink tegnapi ígéreteit remélni újra.

Mert bennünk élnek azok az arcok,
melyekben tekinteteink megfogantak
pillantásaink lesütött árnyain, hová
hívnak érzéseink bensői mélyein,
követni az előhívott múltnak kedveit.

S nedveit szemeink könnyének, rejlő
rezdüléseit annak, amit érzünk ott hol
feltűnnek sejtéseinkben az időknek
visszahozhatatlanjaiban ma még élő,
bennünk élő szívreményekkel teli, újra
és újra átélt merengései, pilláink
árnyain.

Hiszen a szív mindent
érint, újra átélve vonásait emlékei
létezésének akkor is, ha halványak, de
még élnek és éltetnek reményein azon
elhivatottságának, annak, mi összeköt
mindenkor minden arccal, amik emlékül
megmaradtak nekünk.

Mert vágyainkban
ott rejlik a mindenség akarata, mely hív
lenni másokért mindenkor, amire
elhívattatásunkban olthatatlan szomjat
érzünk, lenni lobogásainkban, reményül
derengeni fel az időben oda, ahol a
magasságok mélységeibe vetülünk alá
egymásért, hogy egymáséi legyünk
szíveink szeretetében egységben az
Isten általi, ezen akarattal.

Ezen kényszerítő ok
az, amiért élnünk kell, mint olyanoknak,
akikben az érzések vágyai hintik el a
ki nem mondott reményt, amelyért oly
gyönyörűségessé lehetünk lenni e földi
létezés örök lobogása által, érzésül
vitetve át egy másik érzésű reménybe,
melyért érdemes felettébb élnünk,
mert mindaz valódi magasabb rendű
boldogságot hoz el, mely nem csupán
embertől való.

/2023. december 7./