A tél önző csipkeverője az utcát simítja végig,
Nyomában fodros, fehér fény feszül minden ágra és bogra.
Dér-dunyhába takarózik az éj, s én bentről nézem, félig
Reszketve, félig tűzben égve: hogy lesz a világ a foglya.
Ám kezemben forró bögre áraszt leheletnyi meleget,
S rád gondolok, hidd el, nagyon sokszor, de talán nem eleget…
nem eleget
By Hanga
5 hozzászólás
Szép! 🙂
Talán, ha szeretettel gondolunk valakire, az pont olyan, mint a télben egy bögrényi, finom, ízes, forró teát nyújtanánk a kezében: melengeti a lelket! 🙂
Köszönettel: Gabe
Ötletes, szép vers, nagyon jól jött bennem ennek a téli estének az elgondolkodó, kicsit talán évődős hangulata. Örömmel olvastam, nagyon szépen gördül a versed.
aLéb
Nagyon szép ez a vers, gördülékeny, szépek a képek.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Szia Hanga! 🙂
Szeretem verseid, mert sajátos stílusban íródnak. Mindig tudsz újat mutatni (sajnos ritkán), képes vagy gondolkodtatni, magaddal vinni.
Érdekes ez a vers, nem hangás. A kisbetűs cím után központozás van és mondatok, amelyekkel megkevertél.
Nem szokványos megjelenés ez tőled, bele is keveredtem a mondandódba, elég rendesen. A kezdő nagybetűk tehetnek erről, na.
A képet elképzelem, gőzölög a tea…
… én is elmélkedem, mintha ott ülnék a párás ablak előtt veled. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedveskéim 🙂 nagyon köszönöm, hogy időt fordítottatok a versemre, és az külön öröm, hogy a gondolatok bennetek is megindultak, köszönöm! Hanga