Napok rónáin ballagva kereslek,
hívlak csendbe hulló szavakkal;
kereső szemmel borult égre nézve,
kutatlak lelkem tört szilánkjaiban.
Hisz’ bennem vagy! Itt létezel,
minden ziháló lélegzetemben,
minden tébolyult gondolatban,
s minden emlékben benne látlak.
Megszületsz őrült képzeletben,
s szemembe karcolod arcod,
míg valahol a térben rád lelek,
de jajba fulladt halk sikolyom,
felébreszt részegült ábrándomból,
s csendesen megöl a sehol se vagy.
8 hozzászólás
Kedves Zuzmara!
Nagyon tetszett a versed.
Gratulálok, Judit
Kedves Judit!
Nagy öröm számomra, hogy újra és újra benézel hozzám!
Köszönöm!
Szeretettel: Zuzmara
Kedves Zuzmara!
Verseden végigvonul a szeretet, amely sohasem múlik el azzal, ha meghal kedvesünk. Jól példázza
az örök szerelmet versed utolsó mondata:
"felébreszt részegült ábrándomból,
s csendesen megöl a sehol se vagy."
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nem kell meghalnia senkinek ahhoz, hogy nagyon hiányozzon…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Hát igen most én is ilyen passzban vagyok. Lehet nem a véletlen műve, hogy épp most olvastam? Ilyen a sors. Szépen megírtad!
szeretettel-panka
Drága Panka!
Véletlenek pedig nincsenek!
Talán a sors keze… : )
Ölellek: Tünde : )
Kedves Tünde!
Csodálatos vers.
Bár egy kicsit szomorú.
Tetszett.
Üdv: harcsa
Kedves harcsa!
Nagyon örülök, hogy újra "látlak"!!!!
(Eltűntél egy ideje…)
Köszönöm szavaid!
Szeretettel láttalak. Tünde