az összes nyomort mind elfeledni
a bánatokat jó mélyre temetni
ki kéne ülni a fagyba és várni
jeleket rajzolva a piszkos hóra
dermedten áhítva várni a jóra
jégkockát találni tüzes katlanban
lehetetlen – de mégis bízni magadban
szétesett álmokban reményekre lelve
idő sodrásával dacolva nevetve
hegytetőre állni és vitázni a mával
lenézni a völgybe és új utat találva
nem gondolni búra bajra és halálra
…ismét mosolyszikra tűzze szép szemedet
-összes kételyemre lehetne felelet-
ez lenne minden, de nem tudom…nem lehet…
3 hozzászólás
Szabad formában írt verseden végigvonul a szomorúság, aggodalom és féltés, mégis szép lírai szavakat használsz, s a rímjeid is helyén vannak. Egyet azonban nem értek. Miért nem foglalod mondatokba a versedet, hiszen az nem csak a prózai írásokra előírás a magyar irodalomban. Az bontja fel a mondandót, ha valaki olvassa, vagy közönség előtt előadja.
Örülök, hogy elolvastam.
Szeretettel: Kata
Kedves Éva!
Nagyon szép lehetne versed, de csatlakozom Katához, egy kötöttebb formai keretben megírva.
Gratulálok!
Alberth
Köszönöm, hogy olvastátok 🙂
Nagyon zaklatottan írtam – legyen ez a mentségem 🙂
Üdv: Éva