Nem mondhatom
Fáradt és borgőzös hajnalon,
halvány mosoly fut át gyönyörű arcodon,
nem láthatod lelkem mélyét,
a bennem élő vad békét.
Hajnali nap csillan meg szemedben,
az érzés tovább járja őrült táncát szívemben
nem véshetem acélba, nem róhatom papírra,
a vak remény kérésem magától eltaszítja.
Nem mondhatom, mit érzek,
Nem mondhatom, mit kérek,
Nem mondhatom, mit látok,
Nem mondhatom, kit várok.
Ha kérek, kinevet,
Nem mondhatom: szeretlek;
miért mutat a sors utat,
ha kezem kezed után hiába kutat?
Nem kérek mást, csak perceket,
a szédült remény is követel, de éveket
elég lesz már! Nem lehet,
hogy rajtam minden ördög, s angyal nevet.
Miért jó ha álmomat, a beteg élet,
mint papírlapot összegyűrt, és nevetve széttépett,
összes bűnöm a vak remény
néma ajkak suttogják: az élet kemény.
Nehéz a sors, csak egy perc hiányzik,
amikor nem figyel, s lekem könnyben ázik,
s a hajnali nap fénye arcodon megcsillan,
kéz kezet talál és szem szemre pillant.
Drága élet, könyörgök néked,
csak szemed hunyd le kérlek,
csak lopva pillanthassak rá,
és mit gondolok, csak kiálthassam már!
Fáradt és borgőzös hajnalon
halvány mosoly fut át gyönyörű arcodon
és összetört hullaként hever magányom
egy sápadt és vérgőzös alkonyon.
1 hozzászólás
Kedves Amosis!
Valóban a szerelem néha fáj.
Ezt így kell elfogadni, vagy gyáván elszaladni.
A versed jó.
Üdv: Béla