Álmomba látlak,
szeretve csodállak,
kereslek, ha felkelek,
a valóságtól szenvedek.
Nem múlik, mit érzek,
emlékeidtől élek.
Vágyom ölelésedre,
bűbájos nevetésedre.
Érintsd meg arcom,
érezd ahogy remegek,
gyönyörű szemedtől reszketek.
Mesét adtál nekem,
mire mindig is vágytam.
Kérlek bocsáss meg,
hogy ekkorát hibáztam.
Nem múlik.
By Daisy
7 hozzászólás
Kedves Daisy! Szép dolog, ha őszintén beismered hibáid, s felvállalod az érzéseidet. Egyre ritkább ez a mai világban, te meg külön büszke lehetsz magadra, hiszen mindezt versben teszed! Szép vers!
Nagyon mély és őszinte!
Gratula!
Hmmm, hmmm. Szép, mondjuk megható versike! 🙂
hú nem is tudom mit irjak erre! Én a szavaid,vers nélkül is tudtam h bánod ami történt!! De jó hogy igy is leírrtad versben!
Fájdalomtól reszkető, őszinte bocsánatkérés. Szép!
Nagyon jó vers! Az az állandó érzés, amitől nehéz szabadulni, amikor az elme képtelen túllépni a szíven. Grat Daisy:)
Én is hibáztam ekkorát, de 23 év múlva újra megtaláltam Őt, lehet, hogy kicsit magamra vetítettem a versed, de hát miért is nem másért írtad volna, hogy megragadjanak a soraid..grati. Szép, és igaz…