Nem tudjuk lesz-e még

Földig érő szoknyája
seperte a havat,
bús Szívmeleg utcában
egy lábnyom sem maradt.

Már nyúltak az árnyékok
mikor megérkezett,
egy ajándékot kapott
míg az idő meredt

tekintetet intézett
hozzá, hogy vigyázzon,
de gondolkodás helyett
csak feküdt az ágyon.

Szoknyájából csepegtek
a halott lábnyomok,
mellette nem éreztem,
hogy én is alhatok.

Féltünk, nem jön a reggel,
makacs lett az idő,
az éjszaka nem telt el,
nap nem volt felkelő.

Most sötét van.