Nem vagyok itt. Elrepültem.
Tiszta szemű ház tornyára ültem,
onnan bámulom a várost:
a kitaszító szót,az igazságost
hagyom jajgatni körülöttem.
Megbékélt gondolatokkal
húzom magamra az est fényeit.
Emberek, ti jól elvagytok magatokkal,
csak e zugot hagyjátok meg nékem, itt
ne üvöltsön,ki szívében nagyot hall.
Nem vagyok itt. Megpihenek.
Megpihen bennem gőg, alázat,
ázott utcákba szerelmes villamossínek.
Nappal zajba roskadnak a házak,
de virágok nyílnak mindig mindenkinek.
Majd jövök. A hajnal szül meg újra,
ébreszt és hamvaszt, mint napot.
Titok és harmat szitál az útra
majd: szürcsölve álmot, csörgetve csillagot
bújok öledbe sírva, hogy újra itt vagyok.
6 hozzászólás
Nagyon, nagyon, nagyon JÓ vers! Gratulálok!!!!!!!!
Köszönöm, szusi, aranyos vagy 🙂
Kedves Attila!
Egészen egyedi szerelmes vers… Nemcsak a szerelmet fedeztem fel benne, hanem több, apró életképet is, amik egyenként léteznek és egyenként tartalmazzák a maguk lényegét… így alkotnak egy egészet, és vezetnek el az érzésekig…
Csodálatos a tartalom, csodálatos a forma… Nagyon jólesett olvasni!
Szeretettel: barackvirág
Szia Barackvirág!
Köszönöm az olvasást s még inkább, hogy a vers érintésétől nem húzódtál el.
Hogy egy írás milyen minőségében társul az olvasó lelkéhez, sajátos közösségükből fakad – de hajlok arra a meggyőződésre, hogy a magyar versek mind szerelmes versek: mert szerelem nélkül írni még csak-csak lehet, de érteni lehetetlenség.
S adja magát a kérdés: vajon mindenki tud verset olvasni, aki ismeri a betűket, 🙂
Köszönöm még egyszer, Barackvirág!
Szeretettel
Attila
Kedves Attila!
Egyedi szerelmes vers.Tetszik benne, hogy olyan "kerek" az egész.
Barátsággal: Ági
Köszönöm, Kedves, a szavaidat, s bocsáss meg kései reakciómért…
viszont ez a vers nem feltétlenül "szerelmesvers" 🙂
Cuppantlak és további szépet!
Attila