Nem volt erőm

Mikor nem volt erőm már gondolkodni se’
lehajtottam fejem, de túl puha a párna,
nem altatott. Megszűnt a holnap, és már ma
álmodni kezdtem, s mint díszfényű mise,

jött közel a felleg, göndör volt és kövér,
s messzi tájak illatát a közelbe sodorta
édes illatát, mint hűlni kint hagyott torta,
s úgy lettem én, mint a koldus, ösztövér.

Mikor már gondolkodni sem volt erőm,
se kinyitni égő szempilláimat, tudom,
hajnali egy volt, s néztem, amint az úton
egy részeg pillanat eldőlt, s felém nézett felkelőn,

s könyvrakás a lábamnál, lobbanékony halom,
s moccanni ha tudnék, még meg is gyújtanám,
de fázom, és a takarót nem simítja rám
senki, hát fázom én is és fázik asztalom,

de mondom, nem volt erőm aludni sem,
csak ziháltam, hogy valaki ringasson el,
elég egyetlen dal, s ha nem énekel,
az sem baj, csak legyél itt, kedvesem;

de nem volt több erőm már könnyeimre,
hajam elsimítani gyűrött homlokomról,
én mozdulatlan, az ég szárnyát kibontva tombol,
és nem gondolok sem szóra, dalra, színre.