tüdőm tengelyén valami fáj.
Ajkadba leheltem a szerelmet,
bazalt a világ.
Ónosan csosszan az eső,
takaróm langy hidegben bú.
Véres arcod lenyaltam,
ez idegen út…
Éjszaka felnyögött a padló,
s kutyafejem szűkölt vele.
Lágy pihegésed emlékén,
terek űrt költenek.
Szürke szoknyás asszonyként
sussanó hajnal-elő,
roppant íjként megfeszített
násztáncot ad elő.
Falsul zengő hegedűként
egyre csak vonakodok,
de végül mosolyodért
majd mindent odadobok.
2 hozzászólás
Kedves rawelli!
Érdekes a versed képvilága, nagyon elvont, de nagyon modern képeket használsz szerelmi bánatod kifejezésére. Érdekes a vers végén a pozitív kicsengés, mert egyáltalán nem vártam volna rá.
Szalai Mihály
Kedves Mihály!
Köszönöm a hozzászólásodat, a szerelem, a kapcsolatok paradoxona már csak ilyen váratlan, számomra is 🙂