Hallgatásból emelt falat,
napra rakott hónapot.
Évek nyögtek téglák alatt,
s dübörögtek sóhajok.
Derékig ért már a konok,
önként vállalt némaság,
ki nem mondott félmondatok
tépték néha mellkasát.
Létra fokán imbolyogva
rakta már a köveket,
ha akarta, eltakarta
magányát a föld felett.
Délceg falán visszhangot vert
az átkozott büszkeség,
körötte a semmi hevert,
s ő se volt már réges-rég.
Csak kucorgott összetörve,
a rideg csönd rászakadt.
Tégla, habarcs betemette.
Nem épít már falakat.
2006. november 9.
1 hozzászólás
Nekem nem túl nagy kedvenc, de örülök, hogy tetszett 🙂