Jaj! Síri csend. Kiáltanék, de nem tudok.
Nincsen szó, és nincsen hang. Sóvárogva koldulok.
Nincstelen a világom, mely engemet körülvesz.
Tétlenség és némaság bús rabszolgává tesz.
Ha tűnődök egyre csak, mérges kín, mi felemészt.
Nincs eszközöm, nincsen szó! Nincsen nyelv, mely arra kész:
Érzésem hogy kimondjam, s búskomorságba essek,
S egy új, csodás világba győzelmesen léphessek.
5 hozzászólás
Boti, végre olyat olvashattam tőled, ami igazán tetszett! Ugye vannak (lesznek) még ilyen verseid?!
Üdv
Zsázsa
Vannak, de nem is tudom… Nem nagyon gondoltam arra, hogy publikáljam ezeket.
Pedig én erre biztatnálak! Inkább mint a prózáid, mert azok, bár megvan a maguk bűbájos Botond-stílusuk, attól még (vagy épp ezért) sokak számára nehezen vagy egyáltalán nem érthetőek! (Már amit én olvastam volt, pl. Tempus infinitivi…) Napvilág Alkotói és Olvasói, javítsatok ki, ha tévedek! Ehhez persze az kell, hogy olvashassunk tőled prózát is… Szóval nem akarlak visszatartani attól se, de nagyon jó lenne, ha a verseidet is megismerhetnénk! Nekem példának okáért ebből a versedből egy egészen új Botond képe körvonalazódott!
Üdv
Zsázsa
Vigyázz,az utolsó sor visszamutat valami régi időkre.Vagy ez volt a célod?
Én egy paródiát írtam,engedelmeddel.
A zajtalanság fájón husomba vág,
behullo könnyek az eszemet mossák
felemészt a mély ,tátongó vég
nincs új világ,s a régiből elég.
A verssel azt akartam kifejezni, h nem lehet (pontosabban én nem tudok) a verssel kifejezni mindazt, amit szeretnénk. De hát amiért ez is vers, így ez esetben sem sikerült… 😀
gyogyo: ez az átirat nagyon tetszett 😀