ahol titkaidat rejtetted el
már régről fogva
amikor még nem ölelt át
s nem simította mosolygó arcod
hóvirág-bőrét senki sem
elvadult lelkedet hiába is próbálnám
most illatos csokorba kötni
úgysem menne
próbálok hát megelégedni azzal
hogy amikor senki sem lát
lehúnyt szemmel hajtod mellemre
borzas fejedet
és ezzel a néma öleléssel súgod meg
hogy talán egy kicsit még
szeretni is tudnál
3 hozzászólás
De, ez vers – mégpedig nem akármilyen 🙂 Remek, gratulálok!
Köszönöm,netelka! Eddig a rímtelen verseimre csak rosszat hallottam 🙁
Aki pusztán ezért mondott rájuk rosszat, az nem tudta, hogy nem a rím teszi verssé a verset. Én egyébként rím-kényszeres vagyok, ebből a versből mégsem hiányzott. Ez így van rendben.