New York hangjai

Hullámok sodorják hangod
óceánon át, onnan, hol
víz mardosta sziklák
szegélyezik New York partját.
Azért suttogsz talán, hogy
Rád találjak odaát, de
elveszek a beton rengetegben,
ahogy fölém magasodik a
téglatenger, fülembe
zúgnak a munkagépek,
s lassan emészti testemet
az aszfalt kábító melege.
Tükröződik ezer üveg,
átviharzik rajtam
a zúduló embertömeg,
feltekintek, s a tornyok
tetejét kémlelem,
de az égről elérni őket
talán könnyebb lenne, mint a
csúcsot meglelni idelenn.
Kereslek a végtelen vízparton,
hol csak plakátképnek tűnik
a temérdek felhőkarcoló,
tenyerembe szorul sok
fekete, s fehér kagyló,
mit elkeseredetten az
álmos tengerbe hajítok.
Kereslek az üres sétányon,
hátha ott üzeneted meghallom,
de csendes vagy nagyon, mint
szél, mi szertefújja a homokot,
majd megpihen kopott padokon.

Érzem, csak szívem remeg.
Álmoktól, miben megérintesz,
mint egy átlátszó selyem,
s azt súgod könnyeden:
“Ha menned kell, erre gyere,
ha elveszel, fogom majd kezed.
Ébredj, s gondolat éltessen:
reményt, s hitet itt az
új világban mindig megleled.“