Nézed a tükörképedet…

Sírva kirohansz a házból,
Meg állsz egy tiszta tó mellett,
Leülsz mögé,
És mélyen belenézel,
És magadat látod,
Amint folynak szép arcodon könnyeid.
Már biztonságban érzed magad,
De még mindig sírsz,
Nincsen senkid,
Nincs, ki megvédhetne,
Nincs, ki szerethetne,
Nincs, ki gondoskodjon rólad,
Elhagyatott vagy,
Már nem bírod az életet,
De még nem adod fel,
És csak egyre jobban sírsz…
Csendesen, szipogva sírsz,
Szemeidben szomorúságot,
És könnyeket látsz
A tó tükörképében.
Felnézel az égre,
Ami tisztán éjfeketén csillog,
Egy csillag sincs az égen,
Sötét van,
Csak a holdnak a fénye világít,
Tükröződve a tóra.
Még mindig sírsz,
Amiért annyian bántottak téged,
Nem tudod, miért bántanak,
És csak sírsz…
Utálnak téged,
De te nem tudod utálni őket,
Félelmet érzel irántuk,
Félsz szembe kerülni velük,
Kezeidbe temetet arcodat,
És reménykedsz a reménytelenben.
Már alig látsz a könnyeidtől,
Amik a szemeidből csorognak ki,
Mindent csillogóan látsz,
És homályosan,
Mint a tó felszíne csillog,
És a hold homályosan mosolyog rád.
Te vissza akarnál mosolyogni rá,
De nem tudsz,
Nem vagy képes már mosolyogni.