A messzeségből csak monoton jönnek
Hullanak egyre lefelé a könnyek
Bágyadt a szellő, rezgeti a csendet
Nézem, nem értem a milliónyi embert.
Nem változik semmi, szüntelen mennek,
Peregnek lassan az egyforma percek
Ám aztán a távolból halk zene csendül
S sok millió szív egyszerre megrezdül.
Csendben szól, és tán csak a lelkekben,
De felébreszt valamit minden emberben,
Felnéznek lassan, ahogy tovább lépnek,
Észrevesznek engem, s áthatóan néznek.
Bámulom őket, ám semmit nem értek,
De belül itt mélyen annyi mindent érzek,
Arcomba fúj a szél, észre sem veszem,
Azok a szemek nem engednek el…
1 hozzászólás
Eddig jó, kedves Clair de Lune, most már azt kellene kifejtened szerintem, mi az a sok minden, amit érzel mélyen belül…