Nézlek

Fekszem a hűvös szobában,
s várom, hogy mellém bújjál.
Hallgatom az utca zajait,
egy kerék csikordul a fagyos havon,
halkan koppan egyet,
kiütött egy oszlopot.
Kiabálás hallatszik, de nem
értem a román szavakat.
Forr bennem a vágy,
annyira kívánlak már,
régen volt, hogy eggyé
vált testem, s tested.
Monoton basszust jár az ágy.
De ez nem a szívem ritmusa,
megint kinyitott a bár.
Küzdök a vággyal, a zenével,
lassan behunyom szemem,
s mire legyőzne az álom,
hideg tested hozzám simul.
Magamhoz ölellek szorosan,
mint a kazán melegítselek,
csókolom a füled, s nyakad,
iszom mézízű csókod,
felmelegedj, simogatlak.
Érzed, hogy mennyire kívánlak,
de jéghideg kezed lehűti vágyamat.
Nézem ahogy alszol, s letörlöm
arcomról hulló könnyemet.
Miért nem engedsz magadhoz?
Esténként miért kell könnyeznem?
Egy kérdés kínoz, ám ez nagyon,
mi értelme, hogy éljek?