Nincs idő

Nincs idő, hogy edzéssel széppé tegyük testünk,
Így hát gyorsan a kés alá fekszünk.
Sietve beszállunk a repülőbe, az autóba,
Mert megállíthatatlanul ketyeg az óra.
Minden legyen szép, gyönyörű és művi!
A propaganda az embert maga alá gyűri.

Na de hova ez a nagy rohanás ?!
Nem lesz ebből más, mint zuhanás.
A türelem mely erény volt régen,
S tartotta esztelen vágyunkat féken,
Mára már elveszett visszavonhatatlanul
S a mocskunk fejünkre visszahull.

Állat az ember, szenvedi saját magát,
De mindig a vírus viszi el a trófeát.
Eltüntetjük fáinkat s rájuk fekszünk le,
S felvágjuk a hideg ellen tűzhelyünkbe.
A vízben – melybe folyik bele szar és szemét –
Se hal se növény nem találja helyét.

Nincs időnk s türelmünk „saját vérünkre”
Más vigyáz már helyettünk gyermekünkre.
Mi meg hajtjuk azt a szemét papírdarabot,
Mellyel minden csalfa vágyadat megkaphatod.

Minden a talmi, a mű, az ál.
Jutalom csak ezeknek jár.
Ha őszinte vagy, s felfeded hibádat,
Hátadra kirakhatod a céltábládat.

Habzsoljuk az „életet”, melyet szépnek látunk.
Semmi másra, csak erre vágyunk.
Elvesztettük kapcsunkat az anyafölddel,
Teletömtük fejünket lila köddel.

Már az orrunkig sem látunk ki belőle.
Azt sem tudjuk, hogy merre van az előre.
Egyre több mocsok jön és fertő,
alig visel el minket a Teremtő.

Már az anyaméhbe fertőzzük saját magzatunk,
Ilyen súlyos döntést ugyan hogyan hozhatunk ?!
Ki adta meg a jogot minékünk erre?
Hova tart az út ilyen iramban és merre?

Lehet, hogy genetikailag kódolva van a gyilok és az önpusztítás,
S az ebből való kitörést latolgatni csupán szánalmas önámítás,
De akkor ki fog itt majd egyszer rendet tenni?
Mikor lehet majd egyszer egy egészségeset enni,
Levegőt venni,
Őszintét tenni,
Megértésre lelni,
Egymásért lenni.
Ennyi!