Ahogy elnézem őket kedves lányként,
ki feszes testű, szép és büszke nő leszen,
majd önfeláldozó édesanyákként,
akik kérdik: – Mikor lesz saját életem?
Aztán megöregszik mind – az is ki szép volt -,
s már csak emlékében él a régi lány,
csodálkozik, hogy még mindig kék az égbolt,
s a rét virága szép, mily furcsa talány.
A Körúton is csak akkor néznek rám,
ha épp egy fiatal, feszes nőt bámulok,
savószínű szemük ridegen rám vág
– a sértett gőg, mert nem utána fordulok.
Gyereklány, vénasszony, s közte sok átmenet,
– ez az Élet, én csak kívülálló vagyok -,
csüggő szeretettel szeretlek bennetek,
mert általatok és értetek vagyok…
2 hozzászólás
Frappáns vallomásoddal, a lényegre tapintottál kedves András! De azért mégis lírai a versed összképe.
A nők minden korukban igazi nők, csak az idő telik közben. Az utolsó versszakod mindent megkoronáz.
Gratulálok!
alberth
Köszönöm szépen, kedves Albert!