Madárdaltól kéklik az ég,
virágszirom csiripel,
valahonnan harmat jön felém-
-én a régi tavaszt keresem.
Matatok emlékeimben,
nem sejtem nevét
ki ama tavaszba fürdette
lelkembe bújtatott zöld szemét.
Állok s a múltat kémlelem,
elhalt mimbózó remény
a fásult jelenbe süppedve
zakatol,ami haldoklón él.
2 hozzászólás
Szép a hangszimbolikája:) Kellemesen hangulatos költeményecske. Tetszik az indító szinesztéziád is:) Annyira harmonikus…lenne, ha nem bukkanna fel a “fásult jelen”. De nem baj, hogy felbukkan… legalább kizökkent még a vers vége előtt, és könnyebb lesz olvasás után elfogadni, hogy mi a valóság, és mi a Te versed, a Te valóságod – vagy nosztalgikus valóságod.
A madárdaltól kéklik az ég – kép kicsit elmegy a giccs irányába. (Irodalmi giccs, nem pedig közhasználatú, nem barokkos.) A kötőjelek feleslegesek. A második versszakban pedig, ha nem sejted nevét, (ergo nem is volt olyan fontos, vagy olyan rég volt? vagy pásztoróra volt?) miért oly. fontos? Én azt várom, hogy legalább sejtsed, mert sokkal igazabbul hatna.
Harmadik versszaknál a mimbózó szót nem értem, a nyelvtannal is problémák vannak, valószínűleg egy vessző hiányzik a második sor végéről.
Szép tömörsége van az utolsó két sornak. Ha így írtad volna meg az egész verset, tetszetősebb lett volna.