Gombát növeszt a komor november,
bolond gombát tán, úgy vigyorog,
mint bohóc a cirkusz fűrészporos színpadán,
s én érzem hűvös könnye rám csorog.
Úgy kúszik az ég komor homlokára,
hogy takarja vénülő ráncait,
sárgult levélruháját ledobva,
magára zárva az idő börtön rácsait.
Hideg földhantjára dőlve,
még zöldellő fűszálakban gyönyörködve,
mint jó gazda, ki szemével éltet,
szól hozzájuk szellő hegedűje.
Keserves nóta a búcsú,
még magába zár néhány fényes napot,
hogy csendesen, ahogy jött, ködbe tűnve,
ránk terítse a hajnali fagyot.
Gombát növeszt vén fák ráncos derekára,
bolond gombát, hogy kacagj, de te sírsz,
ballagsz a délutáni szürkületbe,
s párás ablakokra üzenetet írsz.
Lelassul a nappali rohanás,
mintha álmos lenne az egész világ,
ásít az embertömeg ahogy lüktet,
lehajtott fejjel, mint bukott diák.
Lassan elköszön a november,
mint vén koldus, ki vackára rogyott,
nyomába fehér lepel alatt, széles mosollyal
jön a december, ahogy szokott.
3 hozzászólás
Szia szhemi! 🙂
Annyira megtalált a versed hangulata, tartalma, hogy feledtette velem a formát.
A rímek ellenére félszabadra hagytad, erről árulkodnak a szótagszámok (a rímeken lehetne csiszolni). A képek annyira elvittek, hogy belevarázsolódtam mindegyikbe.
Ritkaság, hogy bús őszi vers ennyire eltalál. Most ez történt: lelkem mélyére lopakodott.
Köszönöm az élményt! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Nagyon örülök ha tetszett, és szívből köszönöm, hogy olvastad.
Engem az ősz mindig magával ragad, talán az évszakok közül az őszről írtam eddig a legtöbbet.
Olyan mintha lelke lenne, egy bölcs apóka lelke.
Szeretettel: József
Kedves szhemi!
Kiváló!
Igazi őszi búcsúversed
szeretettel olvastam.
Tetszett!
Szép napokat kívánok:
Zsuzsa