Eső szitál az őszutói tájon,
borong az ég, a fellegekbe bújt
a Nap, talán, hogy újra ránk találjon,
ha majd a jéghideg világa múlt.
De addig árva lelkeink cibálja,
a szürke köd lehűti lázaink,
fagyottan álmodunk, s az álmainkra
reményt a létezés parázsa hint.
A szél hidegje átkarolja testünk,
az arcainkra sápadón tapad
szomorkodása és mióta eltűnt
Napunk, sötét a lét az ég alatt.
De nemsokára felderül világa,
s futunk felé a lelkeink kitárva.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
Pontosan ilyen egy novemberi nap!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Örülök, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre