Elszőtte már a túlélést az ősz.
lánglombok fáznak feldúlt hajnalokban
visszabámulják a vérző nyarat
harkálykiáltás összecsattanóan
tovasikoltó emlékcsend maradt
zizegés sem pirkad a dermedésben
hol sötétség-szült csillogó hideg
a hamvas Holdat tartja már csak ébren
jégtajték-partján egy új semminek
űrmagány foszló ezüstszövetének
felhők bókolnak szemhéj-könnyesen
dróthideg húros esőcseppé érnek
zavart pillájú tócsás földeken
rögök vágynak párás sátorukba
vigasz-szavával csak a szél időz
elrejti arcát elfordul de tudja
elszőtte már a túlélést az ősz
3 hozzászólás
Színpompás, gazdagon költői.
Üdvözlettel: Á.E.
Szia Mózes! 🙂
Gyönyörű ez a vers, már az első kép magával ragadott.
A többi követte, mert nagyon szépen fonódnak össze mind, élmény volt sorról sorra haladni.
Azt vettem észre, hogy a központozatlanság ellenére érzékelhető, hogy hova tetted a hangsúlyt.
Azért megjegyzem, hogy egy ilyen szép és szabályokhoz kötött vershez nekem jobban illik, ha pontok és vesszők irányítanak. 🙂
Szerettem volna tovább benne maradni, mert így a "lyukas sorok" nem engedték, hanem mentem és mentem, amíg a végéhez nem értem. Ott pedig nem tartott vissza semmi, emiatt hiányérzetem támadt.
Ezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, mit váltott ki belőlem így.
A 2. szakasz 5. sorában a szabályaid szerint 11-es szótagszám illene. Lehet, hogy szándékosan lett 10-es, de az is lehet, hogy véletlen. 🙂
Összességében azt mondhatom, hogy nagyon jó volt olvasni, mert hangulatos, színvonalas, értékes költemény. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm.
Vágyódnak.