Nyolckezes (szonett-csokor)

Bölcs Nyugat

Veszni jöttem ím, s karodba omlanék
te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom,
neked pazarlom éveim s a kínom,
ám veled csitulgat el, ha bánt az éj;

s a tölgyes irgalom merülni édes,
én beszívom ezt a béke-illatot,
mert amit az Ős-Bakony nekem hagyott
örök, s enyém maradt, enyém egészen

és a hóvarázs; a sí, a röpke szán
még pihen, hiszen ma nyárderék ölel
s tiszta képeket regél, ütemre jár:

vigyázol, ám kiszámol úgy a csended,
hogy belőlem semmi vált, csalóka árny,
s tovább taszít a Bölcs, utamra enged.

Talány-Közép

Itt megállok. Kicsit lazult a testem,
és a lélek is csitul, de céltalan
bolyong középen s tudom, talány marad,
hiába hajlok én, pedig kerestem;

és talán a szó, talán a fájt fanyar,
talán a selymes, édes íz még elér
dalomhoz, bár veszítek és mindenért;
talán talány, és a mély is felkavar.

Csak állok, hajam lobog, s a tegnapok
dehogy halódnak; ím, nem adnak enyhet
úgy nekem, hogy csended és az oltalom

szelíd-szolid szaván szitálj kegyelmet
és a tiszta szó; a tűnt halál-halom
s a pillanat belém veszett, ha sejted.

Mohó Kelet

Talán a mindenem lehetne tájad,
és a semmiből kihajt a puszta lét,
a szél cirógat arcon és útra kél,
ahol csupán a vágy, a csönd mi árad.

Tenyérbe zárt varázsod, és tenyérbe
sírom én is vélt magányod, hallgatok…
nem tudok röpülni, szárnyszegett vagyok,
megölt a múlt, jelen s jövő egésze.

Csupán csak élni kéne itt a síkon,
égni; én ma lángolok, de már tudod
te csent csalárd; amint erőre bírom,

és amíg a földed úgy fogad vakon,
miként vadak vagyunk, pedig csak kínon
él hitünk, hiszen csomókba gyűrt halom.

Végül itt

Mivégre lágyulok, hiszen botorság,
a bűn pedig fogan, de nincs menekvés;
a kínra kín tolul, s ha néha elvész,
csupán csak legbelül, de mély mocsok rág.

Az ébredés fukar, s a tőre éles,
jól bevág a gyönge húsba és marad;
tán világom újra él az ég alatt,
a pillanat törékeny és negédes.

És amúgy kit érdekel ma szóvirág,
ki fejtené, ha titkokat sugallna,
és ki érti azt, mi itt feszít s kirág…

"csak élni kell", s ha nem mocsár hatalma,
hát lehúz a láp, a tetszhalott világ;
karom nehéz, s e táj legyőz, ural ma.