Létünk tudata az, mi bennünk él,
mi sokszor céltalan mint ábránd,
min elmerül a szem, mit vonz a
messzeség, mit meg akar látni
a szív, hogy reményt leljen azon
jussában, min elmereng. S ha
érteném sokszor, hogy mi is a
tudat, mi sokszor vezeti a szívet
nem csupán ösztönén, hanem
az elme kigondolt vívódásain,
mit titkon lel, mire titkon vágyik
akaratán az ember. Mert azért
vagyunk azok, kik lettünk e létben,
mert embernek születtünk az
értelem teljes, felnőtti tudatán.
Nekünk adatott meg, hogy tudjuk
kutatni az eljövendő időt, miben a
távolok rejlenek, a messze századok,
ahol ma még az ismeretlen csend
honol, magánya titkon bújt leplén.
Nekünk, kik élünk , tudnunk kell,
hogy tartozunk valakinek, mert a lét
önmagától nem lehet törvényes
birtokunk, nem lehet se a jelen,
se a jövendő mienk, mi csak úgy
magunkéi valójában nem vagyunk.
Mert egyszer születtünk, mikor
születtünk a voltakon, ki ekkor,
ki máskor, dönteni mi semmit
nem tudtunk, csak nem is sejtettük,
hogy élünk, tudattalan volt minden,
csak sírtunk itt, az ismeretlenben.
S hozzánk anyánk szava szólt
a dédelgetett csendben, s mi akkor
hogy vágytuk az anyai ölet, pedig
még remélni sem tudtunk, csak
az ösztönök vágya égett bennünk
oly nagyon, mit titkon lelt bennünk
a szív jajongó éjeken.Ti jajongó
éjek! Már azóta hányszor, óh,
de hányszor átálmodtalak titeket,
mily sok év telt, mily sok álom,
mit rejtett bennem e szív sokszor
tudattalan ösztönén, létem maroknyi
éji hűs honán, mikor a csendek
minden merengése hallgatag
rám vetült. S mikor ébredtem
a hajnal árnyain, ébredt bennem
a tudat, hogy újra élek én, amit,
óh, bárcsak mindenkor tudnék!