Nyár estjének alkonyatján
enyhe harmat permetez,
mennynek bíbor kárpitjain
könnyű zefir lengedez.
Óh, esthajnal szép leánya,
kellj fel az ég tengerén,
had öntse ki néked szívét,
egy szerelmes, bús legény!
Sétálván a Füvészkertben,
szomorúfűz árnyain,
szívét Lillától szakajtó
fájdalmas búsongásain.
Míg a költő fájó lelke
epedezvén szomjazik,
Lilla csókja oltaná csak
szárazsága kínjait.
Csalfa remény, hová lettél,
mért hagyád el e szívet?
Ki igazán szív-szerelmes,
s vala legnagyobb híved.
Újult hittel öntözgessed,
mint jó kertész csemetét.
hogy csillaga fenn ragyogjon,
ne feledjük el nevét!
4 hozzászólás
Mint egy nagyon szép-szomorú népdal…
Komolyan, szinte hallom már a dallamot is hozzá.
Kedves Andrea!
A csokonai ház szomszédságában laktam sokáig. Maradt még hátra múzsái szelleméből valami ódon hangulat a környéken. Megírtam… 🙂
Örülök hogy tetszett! 🙂
Üdv.: Alberth
Nagyon jó! Csokonaiból érettségiztem… Tetszik a versed!
Barátsággal Panka!
Köszönöm, kedves Panka!
Én Petőfit húztam, mondanom sem kell, hogy nagy mázlim volt. De elismerem, Csokonai is egy szép, hálás feladat. 🙂
Üdvözlettel: Alberth