halkan surran már a sötét,
takaróját most rám dobja,
szürkéjét rajtam önti szét,
este van már, s a lámpafény
árnyat rajzol, mi már halvány,
újabb vendég a sötétség,
lassan ölel a némaság,
hallgatok, csak sóhajom száll,
néma csendben emlék pereg,
majd ahogy jött, úgy továbbáll,
lassan gyógyulnak a sebek.
6 hozzászólás
Kedves Susanne!
Igen! A némaság néha ölel…
Nagyon tetszett ahogy versbe szedted! 🙂
Szia Dóra !
Köszönet kedves szavaidért, mindig szívesen látlak:)
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu!
Érdekes, ahogyan sorsképedben a némaságot felélesztetted. Valami szomorúság hozta elő benned eszt a verset, nagyon tetszik, ahogyan a vége mégis reménykeltő.
Szeretem olvasni a verseidet. Kata
Drága Kata !
Bizony szomorúság hozta ki belőlem ezt a verset, de minden pillanat változó, köszönet kedves
szavaidért.
Szeretettel láttalak: Zsu
"lassan gyógyulnak a sebek"
Nagyon érzékletes ábrázolás…
Nagyon szépen köszönöm 🙂 Zsu