Önvád

Nem tudom hol vagyok.
Szanaszét elvetélt álmok hevernek
Didergő szavak vacogása
rémíti a csendet .
Kietlen tájon szél-szórta szalmaszálak
táncolnának,
de a sápadt idő
súlyos bilincset vett elő,
megtörni a lelket és a jövő
fekete vödrében
vörös békák brekegnek.

Nem tudom hol vagyok.
szavaitok némán
és süketen merednek rám.
Nyitnám a szám de a vád
hideg betonja sziklaként fogja
hangomat
és agyamban
mint megvadult vonat
zakatol a kérdés,
miért, miért ért
mindenki mást,
mint amit mondtam?

Nem tudom hol vagyok.
Azt hiszitek tán,
hogy vad vulkán
hevíti bennem a zord indulatot?
hogy színváltó démon vagyok,
akinek öröm a szétdult rögökön
tort ülni fölöttetek.
Hogy hazug szeretet-szavaim mögött
kacag a káröröm?

Nem tudom hol vagyok,
mert a vacak papirmasé mikulás
didereg bennem,
hiszen ő senki más
csak az én saját lelkem.
És a számkivetett pária?
ki lenne más mint ostoba önmagam?
aki elmondani is képtelen,
hogy érthető legyen,
nyirkos kezében semmi mást,
csak néhány virágot szorongat,
odaadni azoknak, akiket szeret.
De már nem is lehet,
mert elhervadtak,
mint a hit, remény és szeretet.
hát nem küldök mást,
csak kitépett szívemet.