„Itt az idő” – suttogja valaki.
Ophelia leplek alatt fekszik a kovácsoltvas ágyában,
nincs más, csak egy lélegzet.
Habkönnyű, elszáradt virágok fekszenek holtan:
rózsaszirmok, orchidea, liliom,
kiontott életük elásatlanul hever az ágyon.
Három réteg idő takarja a csendéletet:
a múlt, a jelen, a jövő,
egyszerre sír Ophelia két szeméből.
Elfolyt történetek árnyéka néma,
nem mozdul meg a cselekmény.
A nem öntözött virágok meghaltak,
Mielőtt kerek lett volna a Hold,
nem volt elég víz, átlátszó könny,
nem volt elég izzadsága a szerelemnek,
mi megmenthette volna a növényeket,
és megmozdíthatta volna az időt.
Párhuzamosan egymásra fektetett takarók,
alatta préselődik össze az egy lélegzet, mi kimondja:
„Itt az idő.”