Lassan, nehezen járják rögös útjuk végét,
hordva az emlékek nehéz hátizsákját,
mint ki összeszedte az összes talmi kévét,
s értetlenül nézi a test leromlását.
Hej pedig – nem is túl rég – mily erő dúlt benne,
munkához, élethez mily nagy kedvekkel állt,
azt hitte mindig így lesz – milyen jó is lenne,
tobzódni életben, nem várni a halált.
Csak gyötrelmeket hoz minden perc emlékezés,
ifjú kéjek hevét, boros esték lázát
újra és megújra átélni olyan nehéz,
úgy érzi, mindenért ő tartja a hátát.
Sok mindenre rájött így öregen de hallgat,
tudja, hogy a sírás csekély útravaló,
lelkébe béke szállt, így már nyugodtan alhat,
már csak Isten előtt lett lészen számadó.
Rácsodálkozik már minden reggel a fényre,
hogy itt van még bár tudja szebb lesz odaát,
egész lelkéből örül az égi zenének,
s utolsó erejével mond egy éliát…