Ifj. SZABÓ G. ISTVÁN:
öregkor
csendes szobában
fáradt könyvek
omladozó falai
közt meghalni
nem nézni szét
e térben
csak mindent itt hagyni
ideje volna már ím
szavakkal megbékülni
parókát tűzbe dobva
fiatalon megvénülni
lomha álmok kutatnak
vágtatnak elmémben messze
apró fákkal zsákjában
őszapó sántikál erre
gúnyába bújt a remény
s szél süvít erdő rejtekén
rőzsehalom fázik félve
kérdem most: kellek én
magyarázom én akkor is
miért s hová pelyhez
és kacsint reám életem
hű leszek e helyhez
bensőmben ott ragadt
tavaszi kékség zúgása
megszakítja bő szavam
rozsdabarna hullása
meglepem hát magam
tűzzel kézben rám nyitok
nap kel fel szívemben
s szép sorban kihunynak bennem
mind
a csillagok
2 hozzászólás
Gyönyörü! mélázva barangolni az idővonatán előre.
tudod az jutott az eszembe, aki fokozatosan felkészül az öregkorra az könnyeben viseli.
gratulálok
Köszönöm, hogy elolvastál, jól esett! manapság kevesen olvasnak BÁRMIT is, nagyon boldog vagyok, hogy rátaláltam erre az oldalra!
És hogy felkészültem-e? Nagyon félek a haláltól, de tudom, nem lehet elkerülni, talán így nyugtatom meg magam…