Vajon megöregedtem? Hát, bizony igen.
Megadatik ez mindenkinek?- sajnos nem.
Ennyi volt, és temessem el magam élve?
Az élettől már semmi jót nem remélve?
A múltat visszahozni már soh’sem lehet.
Akkor mit tegyek? Új célok és remények,
minőségileg más életet hozhatnak,
fiatal évekhez nem hasonlítanak.
Míg mozogni tudok, szép lehet az élet,
rajtan múlik, miként élem a sajátom,
jó, amíg béke van, hiszen lehet rosszabb,
élvezni életet, mely örömöt hozhat.
Naponta adja, csupán meg kell azt látni,
szeretetet adni gyenge sugár is tud,
nem kell már várni a régit, a perzselőt,
csak a szelíd adhat örömöt, új erőt.
8 hozzászólás
Kedves Rita!
“Míg mozogni tudok, szép lehet az élet,
rajtan múlik, miként élem a sajátom,
jó, amíg béke van, hiszen lehet rosszabb,
élvezni életet, mely örömöt hozhat.
Naponta adja, csupán meg kell azt látni,
szeretetet adni gyenge sugár is tud,
nem kell már várni a régit, a perzselőt,
csak a szelíd adhat örömöt, új erőt.”
Gyönyörű, igaz versedhez szeretettel gratulálok:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Igazán hálás szívvel köszönöm a sok kiemelést és a végtelenül kedves hozzászólásod.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
“nem kell már várni a régit, a perzselőt,
csak a szelíd adhat örömöt, új erőt.”
Soraid sugalják a belenyugvást,elfogadását a tényeknek.
Megelégedést a ´kapottal´
Egyben felhívod
a figyelmet,hogy hálásnak kell lenni,mert lehetne
sokkal roszabb is!
Bátorítást és reményt sugallnak a sorok:
“Míg mozogni tudok, szép lehet az élet,
rajtan múlik, miként élem a sajátom,”
Gratulálok poz.gondolataidra és elégedettséget
árasztó soraidra!
Szeretettel:sailor
Legyen szép napod!
Kedves Sailor!
Dőre dolog folyton a múlt után sóvárogni. Abban is volt jó és rossz egyaránt. Mások a célok, nem hosszútávúak, de amit ma megtehet az ember, azt meg kell tennie, mert nem biztos, hogy holnap is megteheti. Lehet emlékezni és kell is, hiszen a szépet semmiképpen sem szabad feledni, de a rossznál nem érdemes leragadni, elmúlt, fátylat rá.
Köszönöm szépen az olvasást és a mindig kedves hozzászólást.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita,
gyönyörűszép ez a vers az öregségről,másként ábrázolod ezt az életszakaszt a társadalomtól megszokottnál.Valami nagy gond van modern kultúránkban az öregség körül, leirják, kihagynák, teherként állitják be pedig az egyik legszebb életkor. Szelidek, olykor zsémbesek, meghallgatnak bennünket, nagyon sok mindenre tudják a választ amire mi nem. Életbölcsességük pótolhatatlan.
“Vajon megöregedtem? Hát, bizony igen.
Megadatik ez mindenkinek?- sajnos nem.
Ennyi volt, és temessem el magam élve?
Az élettől már semmi jót nem remélve?”
Ez tilos.Az idősek csendes gyilkosa a korukkal szembeni előítélet,haszontalan anyagnak, nyűgnek vannak beállitva akinek mintha már nem ugyanolyan jogai lennének.Elkűlönitve mint valami fertőző “anyagok” az utolsó 15-20 évüket teherként, magányban és unalomban tengődve élik .Ezerszer könnyebb volt mikor még generáciok együtt éltek és mindenkinek volt kihez fordulni, szólni.
Bölcsen fogalmazod meg az öregség lényegét:
“Míg mozogni tudok, szép lehet az élet,
rajtan múlik, miként élem a sajátom,
jó, amíg béke van, hiszen lehet rosszabb,
élvezni életet, mely örömöt hozhat.”
Az emberen múlik miként akarja öregkorát tölteni,élvezni a ledolgozott évek jutalmát.
Naponta adja, csupán meg kell azt látni,
szeretetet adni gyenge sugár is tud,
nem kell már várni a régit, a perzselőt,
csak a szelíd adhat örömöt, új erőt.
“Olyan lesz az öregségünk, ahogyan élünk. Lehet, hogy úgy végezzük, mint egy kihalt város, de az is lehet, hogy olyanok leszünk, mint egy hatalmas fa – amely jelentőségteljes marad még akkor is, ha már nem tud megállni a lábán.”
Szeretettel gratulálok ,nagyon szép lett.
napfeny
Drága Napfény!
A Te kedvességed igazán tiszteletre méltó. Nagyon szépen köszönöm őszinte soraim méltatását. Igen, egyes fiatalok már úgy gondolnak ránk, hogy el kellene venni tőlünk a szavazati jogot, mert ne mi akarjuk meghatározni az új generáció életét, ők dolgoznak, ők adóznak, ők vállalnak gyereket, mi örüljünk a családnak, de ne akarjunk már beleszólni az életükbe. Mondjuk az fel se merül bennük, hogy a tapasztalatnak is van értéke. Mi már éltünk az úgynevezett szocializmusban – amit ma sokan kommunizmusnak mondanak – a rendszerváltás idején, valamint itt vagyunk még a kapitalizmus teljes közepén is. Volt néhány kormány, jöttek fel új csillagok, aztán láttuk azok lehullását és már csak a facebookon lehet egyeseknek utána nézni, annyira feledésbe merültek. Tudjuk, hogy milyen volt, mikor a gyerek építkezik, kölcsönt vesz fel, közben megszületnek a gyerekek és egyik napról a másikra megszűnik a munkahelye. Tudjuk milyen békében élni és azt is, hogy háború esetén már soha többé nem lesz lehetőségünk otthont teremteni. A fiatalnak természetes, hogy okossal születik, hogy tizennyolc éves korában már kocsival furikázik és azt gondolja, hogy ez neki jár. “Megérdemlem” nemzedék, hiszen a reklámokból is azt hallják, hogy mindent megérdemelnek. Mi viszont tudjuk, hogy mindent el lehet veszíteni és azt is, hogy milyen volt a szüleink élete, hogy kezdtük mi a felnőtt életünket – a szüleinkkel együtt összesen hatan egy két szobás kis házban – és mégis mekkora öröm volt, hogy nem kell albérletet fizetni és így tovább. Arról nem beszélve, hogy arra is emlékezünk, hogy mi magunk is hányszor mentünk fejjel a falnak, mire megtanultuk, hogy bizony az kemény.
Köszönöm szépen az értékes hozzászólásaid, elemzéseid. Igen, hálát adhatok Istennek, hogy még meg tudom oldani az életem, hogy fel tudtam nevelni a gyerekeim, hogy megélhettem az unokáim esküvőit, dédunokáim születését és ha minden igaz, még szellemileg is elfogadható állapotnak örvendek.
Szeretettel ölel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Már az én öregségről szóló versemnél megbeszéltük a hasonlóságokat, egyező véleményt, de természetesen ide kívánkozik, amiben különbözünk, amiben különböznek verseink. Mindig csodálom bölcs belenyugvásodat és pozitív, derűs életszemléletedet, ami belőled, verseidből, hozzászólásaidból árad. Az elmúlt évtizedekben rám is ez volt jellemző, nem volt az öregséggel semmi bajom, természetes folyamat, elfogadtam mindent úgy, ahogyan van. Aztán történt valami, ami felborította az életemet, és azóta sajnos nem tudok mindent azzal a beletörődéssel szemlélni, mint előtte. Azóta bizony elégedetlen vagyok, és ez nem jó. Példaként tekintek rád, és én magam is szeretném újra megérni azt a nyugalmat, ami benned van, ami régen, évtizedeken keresztül bennem is megvolt. Jó lenne újra ezzel a szemlélettel élni:
“szeretetet adni gyenge sugár is tud,
nem kell már várni a régit, a perzselőt,
csak a szelíd adhat örömöt, új erőt.”
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Nagyon örülök, hogy elolvastad a versem, köszönöm szépen. Meghatottak kedves szavaid, amit a pozitív hozzáállásomról írtál.
Megértelek téged, mert a szerelem nincs korhoz kötve, én csak hálás lehetek azért, hogy ez az érzés már nem kínoz. Elhogy elnézem a férfi társaim, hát őszintén szóla nem is tudom, hogy melyikükön akadhatna meg a szemem. Ráadásul a legtöbb köszönni is elfelejtett, nem hogy udvarolni. Egyszer írtam is egy novellát, ami arról szólt, hogy mennyire sajnálom azt a némi uriembert, akivel vasárnap reggelenként szoktam találkozni a buszmegállóban. Aztán felszállt a buszra, ahol egészen addig amíg le nem szállt, egyfolytában beszélgetett a buszvezetővel. Hát, bennünket már annyiba se vesznek, hogy egy “Jó reggelt”-et odabökjenek. Ez általános jelenség. A fiú, amig kicsi fiúkkal szeret játszani, amikor nagyobb a lányok érdeklik, mikor öreg, ismét a férfiak kerülnek a képbe. Ez van!
Szeretettel ölel: Rita 🙂