A huszonnégy órás napok
börtönében
éveknek tűnnek
a percek is.
Sokasodnak a lépések
s a mellém kuporgó
éjszakákban a képek
kérdőjelezik nappali
utam irányát.
Őrlődöm rajta.
Felborzolt idegszálakkal
nézem
az eljátszott
perceket,
elszállt éveket.
Nélküled, érted
követelődzöm,
kaput tárok,
életre nyíló réseket.
Néha gondolataim közé
szilárdul
a csend, tudva azt,
hogy kérni csak a mától
lehet.
Toporzékoló vággyal
keresem a lehetőségek
kapuját,
hogy köszöntselek.
2 hozzászólás
Kedves Futóinda! Nélküle bizony a percek éveknek tűnnek, és az álmatlan éjszakák megsűrítik az őrlődést, ami amúgy is sújtja az embert az elszállt percekért, évekért, elrontott dolgokért. De a lehetőség mindig fennáll, hogy másként legyen, akár életünk végéig is…
Kedves Irén!
Hát, megleptél. Mikor láttam az 1 hozzászólást, mondtam is, hogy: – ugyan ki volt az a merész, aki belebotlott az "őrlődésembe"?
Bizony, úgy is van, ahogyan mondod: folyamatos az esemény, mint az idő, de azért a remény ajtajának nyitva kell maradnia.
Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel, Inda.