Örök idő vagyok

Sejtem ki vagy, s mi leszel,
szüless, hát meg!
Már vártam, és várok reád.
Ott leszek mindég melletted:
születésednél, az iskolád
padjai között, és kísérlek
nem ismert, nem látott tájak felé,
ott leszek lábad előtt, mögötted,
vagy egy puskagolyóban repülök feléd!
Még ne, maradj, éljél még–

az alig húsz, huszonöt év nem elég,
hogy velem, veled szökjek,
nem leszek rontója születő örömödnek.
Ne nézd ráncosodó homlokod sem,
vagy szemed sarkában azt a szarkalábat,
hiszen harminc, negyven év után mindegy,
milyen az arcod, a kezed,
ne törjön rád a fekete bánat.
Jóformán az egész, csak képzelet,
tükröd van, magadon abban látsz engemet,

de nem említed a nevemet, a tükörben
nem engem látsz, de benne önmagad!
Mindég, minduntalan veled vagyok:
az esték, s a hajnalok, és, ha
megszületsz folyton velem kezdődik,
és végződik, minden, ami kint ragyog.
Majd megtudod, a legóhajtottabb is én vagyok!
Mindég vártam reád, és várni fogok,
szüless hát meg, és ne félj, mert
földi életedben az örök idő vagyok.