hogy a lelked mellett már nem én állok!
Fáj, hogy már nem én gyújtom a tüzet,
A lapok üresek, tisztán vár Rád a füzet…
Hogy mivel töltöd meg lapjait,
mennyire boldogok lesznek napjaid.
Záporként zuhog minden gondolat:
elütöttél engem, mit száguldó gyorsvonat…
Talán majd egyszer, ha tisztán láthatunk,
érteni fogjuk szeszélyes tegnapunk.
De addig repülj, szálljál szabadon,
a Szent ajtó mögött vár az örök oltalom…
1 hozzászólás
Szia Balu!
Nagyon szép ez a vers… Őszinte szerelem kell ahhoz, hogy a fájdalmat viselve útjára bocsássuk a Kedvest!
Örülök, hogy olvastam!
Szeretettel: Falevél