Örök sötét

A nyughatatlan éj ölén
világok alszanak,
nem érti senki más csak én,
hová került a Nap.

A bűneinkre válaszul
merült az égen el,
azóta ránk sötétje hull,
sugára nem tüzel.

A baj csak az, hogy ővele
a hajnal álnokul
szövetkezett, nem is jön el
nyomán a kék azúr.

Fejünk felett örök sötét
terül csak egyre el,
habár remegve vár a lét,
vigaszra mégse lel.

Nos, így esett, a versemet
tovább nem is tudom
leírni és ez eltemet,
a súlya összenyom.

Marad csupán a képzelet
az éjsötéten át,
repíti messze lelkemet,
keresve új honát.