Lelkük ott fenn lebeg, fényévnyire távol.
Fényévnyire távol, csillagok honában,
Vagy valahol, bárhol, Mennyek országában.
Ősök szellemének, végtelen türelme,
Örökkévalóság, porba tömörítve.
Fényeslitke, egyik kies, szép sarkában,
A béke, s megnyugvás rejtőző honában,
Ahová az élő, szeretetet ültet,
Hol soha nem múlik, béke és kegyelet.
Hol virággal együtt nyílik az öröklét,
Hol varázzsá válik, a jelen, s az emlék.
Őseim porából, feltámadt értelmem,
Rímeket faragó lelki örökségem.
Mióta birtoklok, porukból egy cseppet,
Verssé formálódik, bennem a képzelet.
Szemem, ha feltekint a végtelen égre,
Fejem, ha lehajtom, nyugodni az éjbe',
Suhint az örökség, varázsvesszejével,
Bíztat a bűbája; írj szíved vérével!
Gyűlnek betűimből a gyöngyfüzér sorok,
De jó is, hogy én már írok, s olvashatok!
Így az égnek hála, örökül maradhat,
Utódainknak, az ősi, bölcs gondolat!
Az ősök szelleme, életre kel bennem,
Övék a dicsőség, de enyém az érdem,
Hogy mit örököltem, el nem fecsérelem.
Hittel gyarapítom, kedves örökségem!
!
3 hozzászólás
Kedves Hajcihő!
Nagyon szépen köszönömszámomra nagyon érékes hozzászólásodat.
Külön köszönet a jószándékú építő részéért.
Nagyon jóleseik, hogy ennyi törődéssel írtad meg, azt hogy hol mi a hiba, és hogyan helyes.
Minden tanácsodat megfogadok, és köszönöm szépen.
Szeretettel: marica
Kedves Hajcihő!
Köszönöm szépen, máskor is szivesen fogadom az építő jellegű kririkákat.
Szeretettel: marica
Kedves marica!
Jó érzés, hogy újra olvashatlak:)
Most érzem csak, mennyire hiányoztatok már.
Versedhaz gratulálok
András