tájba szökell egy kis fürge
gyermek, ki a rozsdás avart
rúgja-túrja, s nem érez zavart
a figyelő felnőtt tekintetek által.
Lehajolva két markával nem átall
saját fejére szórni a bronz csodákat.
A szitáló ködbe fényt lop a csodálat.
Az önfeledten kacagó gyermeki öröm
átragyog a mindent beborító ködön.
4 hozzászólás
De jó kis pillanatképet írtál meg! Csak sajna már inkább a hó örömködik a tájon, s az tejfehérkedik.
Egyébként nagyon tetszett!:)
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Kedves Fél-X!
Ez valóban egy korábbi versem, úgy október tájékán íródott. Mostanában már a hó lepi be a tájat. 🙂
Örülök, ha tetszett.
Szeretettel: Amarilla
Szép pillanatkép, kedves Amarilla, az önfeledt gyermeki öröm mindig hálás téma egy jó vershez!!
Kedves Irén!
Köszönöm. Igen, a gyerekekről nagyszerű dolog írni. 🙂
Szeretettel: Amarilla