Heves virtus az örököm,
önmagam is fejbe lököm,
hogyha úgy kap el a méreg,
s józan eszem messze téved.
Gyakran nagy terveket szövök,
teszek-veszek, égbe szökök,
ám, ha füstbe száll, a beste,
dühödt lángomtól az este
vörösen izzik, mint katlan,
bár korábban megfogadtam,
nyugodt-szemlélődő leszek,
csípős helyett mézet eszek.
Apróságoktól a vérem
bugyogva forr, és nem nézem,
ki szembe jön, ártatlan-e,
csak, ha fehér zászlón keze…
De ha nagy a baj, lehiggad,
féktelenségem tapintat
váltja fel, s megértőn-érző
lelkület, kihez a vérző,
szenvedő szív bátran térhet,
mint magához, úgy beszélhet,
lángom langy-simító szellő,
s lassan elkúszik a felhő.
1 hozzászólás
No hát, micsoda méltatlanul mellőzött vers, örömmel leszek első hozzászóló: nagyon tetszik! 🙂 Ilyen egy igazi oroszlán!