Országúti idill

Műút szélén baktatva hazafelé megyek.
Messze még a falucska, tervem viszont kerek:
A tikkasztó és elcsigázó, hosszú út után
Megfáradtan gyógyírt lelni a kocsma asztalán.
Légy sem zümmög, szél sem rezdül, teljes most a csend,
A környéken uralkodik tökéletes rend.
Az országút is egész kihalt, semmi sem megy rajta;
Az idilli nagy nyugalmat semmi nem zavarja.
Ám egyszer csak furcsa zaj hangzik fel mögöttem
Abból az irányból, amerről én jöttem.
Nyilván a kanyarból bukkant ki valami,
De hogy mi, azt meg nem tudnám mondani.
Egyenes szakaszra ér, majd hallom gyorsulását
S a titokzatos objektum harsány ordítását.
Hátrafordulhatnék, de nagyon nem akarom,
Maradjon csak meglepetés, mi ordít ily nagyon.
Közelebbről erősebben hat majd rám e csoda;
Ha utolér, látni fogom úgyis, hogy micsoda.
Erősödik az ordítás, de más is vegyül bele:
Furcsa dohogással lesz a levegő tele;
Berregés, mint felhang, kíséri azt szépen,
S óriási pukkanások díszítésképpen.
Mi a frász lehet ez? – de csak nem nézek hátra,
Pedig most már mindenre el vagyok ám szánva!
Nem egyszerű eldönteni, gép-e ez, vagy állat;
Legvalószínűbb az talán, hogy egyfajta gépállat.
Most már elviselhetetlen a harsány ordítás.
A recsegő-kerregő-berregő zajforrás
Látóterembe vágódik, mint egy villanás
És ámulva látom: egy Trabant az, nem más!
Egy Trabant! Mily különös, bizarr látomás!
A sofőrnek gyengéje az iránytartás,
Annál inkább eleme a vad száguldás!
Ezzel le is zárult az első felvonás
Mert ami ezután jön, a folytatás
Még kegyetlenebb lesz, nem vitás.

A Trabantból szürkésfehér füst tör fel az égre,
Beburkolja a csotrogányt a motor böfögménye,
De annyira, hogy száz métert sem tett meg a jelenség,
Máris eltűnt a füstben, hiába keresnéd!
Utánanézek, de semmit nem látok:
Szürkésfehér füsttakaró lepi a világot.
A távolodó gépállat viszi barbár zaját,
Mind messzebbre vonszolja az országúton magát,
És amint a zajforrás az úton tovaszökken,
Hangja az elviselhetőség szintje alá csökken.
Még távolabb teker, majd a hang elenyész,
Az út fölött lebegő fehér ködbe vész.
Fellélegzek boldogan – bár ne tettem volna!
A Trabant mérgesgázát tüdőm beslukkolta.
Felszabadult sóhajom korai volt nagyon:
Tízpercnyi fuldoklás most érte a jutalom!
Jóllehet az objektum már messze földön berreg,
Sűrű füstje még mindig itt ül, mint egy felleg;
Noha a bősz Trabant már távol tekereg,
Bűzlő füstje azóta is folyton itt lebeg.
Nem tehetek mást, szívom hát a gázt,
Akkor is, ha rövidesen rám hozza a frászt.
Amit a rozzant Trabant bőszen kiokádott
Szívnom kell akkor is, ha tőle kettőt látok!
A dühtől a kezem lassan ökölbe szorul
A vér pedig a fejembe folyamként nyomul.
Minden slukkal, mit a bűzös gázból veszek,
Egyre és egyre agresszívebb leszek
És így érek be a faluba, a kurta kocsmába,
Hol meg akartam pihenni uzsonnára!
Az út fölött lebegő légnemű okádmány
Lassan eloszlik mint égen a szivárvány,
Fölhígul, igen, de én ezt biz nem érzem:
Orrom belső falához bűz tapadt már régen.
Krákogva és szitkozódva rontok a kocsmába,
Hol ki is vívom a tekintélyt hamarjába:
A falu színe-java, mely éppen most piál ott,
Velem együtt szidja ezt a hülye világot.