Miközben az eszem, azt mondja, maradjak,
A szívem egyre csak hajt, hogy szaladjak,
Hagyjam magam mögött ezt a világot,
Hogy szemem láthassa, azt, kit régen látott.
És a szívem repesne a boldogságtól drágám,
Ha megláthatnálak a szerelem oltárán.
Úgy hiszem, örülnél a jövetelemnek,
Szemeidben örömkönnyek gyöngyöznének.
Legurulna arcodon az állad aljára,
De nem jutna panasz, a te kicsi szádra,
Mert azt egy csókkal betapasztanám,
Hogy érezd… Örökké te maradsz az arám.
Kivéve, hogyha azt máshogyan akarod,
És időközben átadtad másnak a karod,
Akkor szépen csendben, elkullognék menten,
S szívem szétesne, vérző, kicsi cserepekre.
4 hozzászólás
Kedves Apamaci!
A szerelemben nincs helye megalkuvásnak (mivel a vers vége azt sugalmazza)! Csak tréfáltam! teszik a költemény, a szépen csengő rímjeiddel!
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy versem elnyerte tetszésedet, és remélem sokaknak el fogja. Véleményedet köszönöm, mindig örömmel tölt el, hogy időt szakítottál valamely művem olvasására.
Maradok tisztelettel: Apamaci
Kedves Apamaci!
Nekem tetszik ez a könnyedség, szinte tavasz illatot éreztem versed olvasása közben, egy pillangós réten szaladva. Tiszta és őszinte érzéseket adtál vissza, nagyon szép formában.
Szeretettel gratulálok! pipacs
Kedves Pirospipacs!
Mindig örülök, egy új hangnak, aki hozzászól valamely művemhez. Az pedig, külön öröm számomra, hogy tetszett a versem… Ilyenkor érzem, hogy érdemes leírni azokat a sorokat, vagy gondolatokat, amelyek itt kavarognak a fejemben. Ez a vers valóban "Tavasszal született", és nagyon hasonló érzések voltak bennem akkor. Köszönöm, hogy elolvastad, és véleményezted a versemet, és, hogy időt szakítottál reám.
Maradok tisztelettel: Apamaci