Köd imbolyog a borzongva éledő
folyó felett.
Odaát a parti fák sötétlenek.
Még alszanak,
egymást ölelve, csupaszon,
mint a jó szeretők teszik
vasárnap hajnalon.
Templom harangja kondul,
hangja a víz színére ül,
s a hullámokkal elvegyülve
halad tovább.
Viszi a lelkek szavát,
hogy irgalmat vár itt
már minden esendő halandó.
A torony tetején feszülő, aranyló
kereszten egy pillanatra
megvillan a nap.
De visszabújik, nem marad.
E mulandó, homályos, földi lét
büszke fénykörét zavarja.
Hangja nincs, csak sóhaja
hallik a tájnak.
A parton egy ember áll.
Csak részecskéje az éledő világnak,
de minden rezzenést magába zár.
Tárt karokkal feszülne fel
akár az égre,
de mivégre? kinek? minek?
Szíve-lelke, e borzas idegcsomó,
-feláldozandó önmagát kivéve-
nem kell senkinek
4 hozzászólás
Szia Katalin!
Lenyűgöztél a verseddel!
Elsőre úgy elfolytam a szépségével, hogy észre sem vettem, hogy már nem is a folyó sodor magával, hanem a versed.
Nagyon tetszenek az áthajoló soraid, a gondolataid, a kétfolyamúsága – ember és természet 🙂
"Hangja nincs, csak sóhaja
hallik a tájnak" – és nekem ez a pont az i-re!
Gratulálok!
Szeretettel: Éva
Szeretettel: Éva
Kedves Éva!
Köszönöm az elismerő szavaidat. Én kicsit fésületlennek tartom ezt a verset, de nem akarok rajta változtatni.
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Jó, hogy feltetted a verset, nekem nagyon, nagyon tetszik.
Javaslom, hogy zárd be egy ponttal.
Szeretettel gratulálok:
Kata
Kedves Kata!
Nekem is egyik kedvenc versem ez, bár már régebben írtam. Kiteszem majd a pontot a végére. Jó, hogy szóltál.
Szeretettel: Kati