Ősz a Tisza-parton

Köd imbolyog a borzongva éledő
folyó felett.
Odaát a parti fák sötétlenek.
Még alszanak,
egymást ölelve, csupaszon,
mint a jó szeretők teszik
vasárnap hajnalon.
Templom harangja kondul,
hangja a víz színére ül,
s a hullámokkal elvegyülve
halad tovább.
Viszi a lelkek szavát,
hogy irgalmat vár itt
már minden esendő halandó.
A torony tetején feszülő, aranyló
kereszten egy pillanatra
megvillan a nap.
De visszabújik, nem marad.
E mulandó, homályos, földi lét
büszke fénykörét zavarja.
Hangja nincs, csak sóhaja
hallik a tájnak.
A parton egy ember áll.
Csak részecskéje az éledő világnak,
de minden rezzenést magába zár.
Tárt karokkal feszülne fel
akár az égre,
de mivégre? kinek? minek?
Szíve-lelke, e borzas idegcsomó,
-feláldozandó önmagát kivéve-
nem kell senkinek