Ibolyaszín őszi alkony sápadozott odakint.
Oly nehezen viseltem el a fájdalmas, gyötrő kínt.
Egyedüllét, ábrándozás…ez volt az én életem,
amióta két csillogó szemed rabja nem lettem.
De hol van az ábrándos nyár? hol van a rózsaillat?
Messze repült, mint az álom, s a csalódás itt maradt.
Bár sosem láttalak volna! s ne fogtad volna kezem!
És hogy akkor szerettelek, még most is elismerem.
Mostmár lassan elfeledlek…arcod néha felmerül,
Talán még kicsit szeretlek? – de jobb lesz így…egyedül.
8 hozzászólás
Ősz, szororkodás, szerelmi bánat. Gondolatban ismét visszarepítettél a múltba. Szép vers!
Köszönöm szépen Boer, nagyon örülök, hogy olvastál.
Szia!
Az őszi alkony lelkedre is átragadt, és ki más is juthatna ilyenkor eszünkbe, mint régi kedvesünk. Szép vers.
Szeretettel: Rozália
Szia Rozália!
Köszönöm a véleményedet,köszönöm, hogy nálam
jártál.
Hajaj, az a kézfogás! Milyen sebeket okozott! És a szemek…
Nagyon szép, szomorkás, beletörődő vers. Gratulálok zsike!
Köszönöm szépen sleepwell, örülök, hogy tetszett
a versem.
Szépen búcsúzó vers. Válóperre is megfelene, nem lenne annyira szomorú megélni a változó érzelmeket.
Szia!
Köszönöm kedves Kata!
"Búcsúzni csak nagyon szépen szabad"…már ha van hozzá
lelki erőnk.
Köszönöm, hogy olvastál.