Szégyentelenül meztelen
göcsörtös ágakat
rángat a késő őszi szél.
Fájnak a fák a tájnak.
Lehullt az utolsó levél.
Zörgő avarban kotor a
botor emlékezet.
Föllelni remél még nemrég
zöldellő emlékeket
vagy volt virágokat,
az eltűnt tavaszok nyomát.
Hiába.
Ez a bús, haldokló világ
nem gyógyul, nem gyógyít.
Ideje már lassan lejár.
És mindent, mi szép volt
régen, zordon sírjába zár.
Őszi bú
By szilkati
2 hozzászólás
Szia Kati! 🙂
Ez is olyan vers, ami gondolkodni hív. Bármennyire borús a hangulata, mégis jó elidőzni vele.
Szeretem az ilyen elmélkedésre serkentő sorokat, mert néha nem árt belemélyedni az élet dolgaiba, még akkor is, ha az fájdalommal jár.
Azért azok a tavaszok léteznek, és újabb is érkezik valamikor, bár most is az van, igazából alig mutatott még magából valamit az idei ősz. Kíméletes és mosolygós a "szégyentelen". 🙂
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a minden szempontból nagyszerű verset. Igazi csemege volt. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Kankalin!
Az ősz olyan sok dolgon elgondolkoztatja az embert. Ha szomorú is, szeretem.
Szeretettel: Kati