Őszi emlék

Rozsdafarkú jut itt most eszembe
az őszről, és a hófehér hajad.
Füttyögő madár, szép kis kezedbe
idéz kezet, mi kezembe marad.

Akkor régen még hajad barna volt,
vállig hullámzó barna hajeső,
padunkon nem volt korhadásnyi folt,
ültünk ott ketten, két madárleső.

Mosoly ragyogta át kéklő szemed,
a kismadár épp padunkra leszállt,
felé nyújtottad ujjadat, kezed,
csicsergő élet odalépve állt.

Fehérré dermedt hajamba túrok
arcod előttem emlékbe zárva
múlt, mint pattanó hegedűhúrok
zenéje múltját lelkem kitárja.

Itt vagy. Én látlak most árva padon,
mi úgy áll maga bús elhagyottan,
mint az én lelkem hagyva parlagon
s kabátom húzom, félig hajoltan.

Régen volt emlék, mi most rám talált,
erdő aranyán némán állok itt.
Lábam avarban lépve jár, kapált
rozsdafarkú múlt, előlem elvitt.

A táj, az ősz, a barna pad, keret,
a kép mi körbe vesz, most nélküled
hiányos tájkép, hiányos terep,
elveszítették szenvedélyüket.

Már nem lehet itt kezemben kezed.
Nem ülhetek itt veled a padon.
Hajad sem lenne barna címeres,
lélekben szavam sem szól, csak dadog.

Negyven év együtt irdatlan idő,
mosolyod benne volt, végigkísért.
Szerelmed látva szép menetidő,
megérdemel itt is dicsőítést.

A pad árva lett, nélküled én is,
emlékeimben viszlek már tovább
őszi fák tolnak fel téged égig
érted merengünk együtt most fohászt.

Lépek tovább a padtól távolabb
napfény vetődik fáknak ágain
rozsdafarkú áll engem látogat
csicsergő hangja hozza álmaim.